Hit

Az út itt kezdődik

Minden valódi zsidó otthon a hitben kezdődik — a hitben Haseemben, a hitben a saját utunkban, és a hitben, hogy még akkor is, ha a jövő otthona még nem látható, Haseem már vezet minket felé.

Miért is szükségesek egyáltalán a shidduchim*?

Vannak utak, amelyek egy első lépéssel kezdődnek, és vannak olyanok, amelyek egy kérdéssel. Úgy tűnik számomra, hogy a shidduchim* útja pontosan ebbe a második kategóriába tartozik, mert már a legelején szinte elkerülhetetlenül felmerül egy kérdés, amely elsőre egyszerűnek tűnik, de minél tovább gondoljuk, annál mélyebbé válik: miért is szükségesek egyáltalán a shidduchim*?

Végül is a Hashem máshogy is rendezhette volna a világot. Mindenki teljesen természetes módon találkozhatta volna azt az embert, akivel sorsra van kötve, hogy családot alapítson, anélkül, hogy ajánlatok és vizsgálatok lennének, anélkül, hogy hosszú napokat kellene várni a válaszra, anélkül, hogy minden új találkozó előtt szorongani kellene, és anélkül, hogy az a nehéz folyamat, amely mindenkinek ismerős a shidduchim* világában, meglenne. De a Hashem pontosan ezt az utat választotta számunkra – egy utat, amelyben benne van a keresés és a találkozás, a választás és a várakozás, a remény és a szorongás, és mindezek mellett néha csalódás, fájdalom, kérdések és a teljes bizonytalanság érzése.

Mit akar tehát a Hashem tőlünk ezen az úton? Nem szeretnék sietni a válaszhoz, mert vannak kérdések, amelyek jelentését egyetlen helyes vagy szép mondat sem tudja megfogalmazni. Néha hosszú ideig kell kísérniük az embert, utazni vele találkozókon és döntéseken, nyíló és váratlanul bezáródó ajtók között, amíg fokozatosan, az élményekből kiindulva, egy megértés kezd formát ölteni, amely egyszerűen nem létezhetett volna az út elején. Ezért szeretném, ha ez a kérdés velünk maradna a könyv egészében, fokozatosan bontakozva ki minden más mellett, amiről később fogunk beszélni.

A shidduchim* időszaka, véleményem szerint, nem valójában nem aznap kezdődik, amikor először ajánlanak valakinek egy találkozót. Sokkal korábban kezdődik – abban a pillanatban, amikor az ember igazán megérti, hogy a saját zsidó otthonát szeretné felépíteni. Nem egyszerűen azért, hogy házasodjon vagy házasodjon, és nem csak azért, hogy találjon valakit, akivel kellemes és csendes lesz az élet, hanem, Isten segítségével, hogy létrehozzon egy otthont, amelyben lesz Tóra* és szentség, melegség és szeretet, kölcsönös tisztelet, közös cél és a küldetés teljesítése. Pontosan ekkor kezdődik az előkészítés – nem csak az esküvőre, hanem az egész jövőbeli életre.

Természetesen ebben az időszakban először is arra az emberre gondolunk, akit még nem ismertünk meg. Milyen lesz? Hogyan tudhatjuk meg, hogy valóban illik-e hozzánk? Felismerjük-e a másik felünket, amikor találkozzunk vele? Érezni fogjuk-e, hogy végre odaértünk, ahová lennünk kell? Mindezek a kérdések fontosak és teljesen érthetők, de mellettük van egy másik kérdés, amelyet sokkal ritkábban teszünk fel magunknak: mi magunk milyenek szeretnénk lenni abban a pillanatban, amikor találkozzunk azzal az emberrel, akivel otthont fogunk építeni?

Mert az, akit egyszer találunk, szintén nem csupán egy házastársat keres – ő is otthont keres. Ő is reméli, hogy talál valakit, akivel őszintén beszélhet, akiben bízhat, mellette csendesnek és biztonságosnak érzi magát, és akivel együtt tud fejlődni. A valóságban senki sem keres tökéletes embert, és mi magunk sem vagyunk kötelezve arra, hogy csak minden gyengeségünk javítása és minden belső munkánk befejezése után lépjünk be a shidduchim* időszakába. Ha a Hashem arra várt volna, hogy tökéletesek legyünk, senki sem érne el soha a chuppah*-hoz.

Ahhoz, hogy otthont építsen, az embernek nem kell tökéletesnek lennie. De fel kell készülnie arra, hogy tanuljon, éretlenből éretté váljon, változzon, bocsánatot kérjen, amikor szükséges, felismerje a saját hibáit, és, mindenekelőtt, valóban helyet csináljon az életében egy másik embernek. Később fogunk beszélni a jellemszempontokról, a birurim*-ról, a találkozókról, az érzésekről és a döntéshozatalról, de mindezek előtt létezik egy alap, amelyen az egész út nyugszik – a hit.

Amikor a hit személyessé válik

Amikor a „hit” szót kimondjuk, az első, ami eszünkbe jut, az a hit abban, hogy van a világ Teremtője, és Ő irányít mindent, ami történik. De éppen a shidduchim* idején válik különösen világossá, hogy ez a hit beépült-e nemcsak az általános világnézetünkbe, hanem a mi saját, nagyon személyes történetünkbe is.

Most nemcsak arról a hitről beszélünk, hogy a Hashem irányítja a nagy világot, hanem arról a képességről, hogy meglátsuk Jelenlétét abban az ajánlatban, ami érkezett, és abban, ami valamilyen okból soha nem jelent meg; abban a találkozásban, ami megtörtént, és abban, ami elcsúszott; abban a kapcsolatban, amely nagy reményekkel kezdődött, és abban, amely éppen akkor ért véget, amikor már megengedtük magunknak, hogy azt gondoljuk, talán most valóban összejön. Képesek vagyunk-e arra, hogy higgyünk abban, hogy a Hashem jelen van nemcsak az időszakokban, amikor minden a helyére kerül és előre halad, hanem azokban a hosszú napokban is, amikor úgy tűnik számunkra, hogy semmi sem történik?

Sokkal könnyebb meglátni a hashgacha pratit*-ot, amikor egy történet már véget ért, és visszatekinthetünk rá. Néha csak távolabbról válik világossá, hogy az egyik esemény hogyan vezetett a másikhoz, miért nem tudott egy bizonyos kapcsolat tovább tartani, és hogyan nyitott meg egy későbbi késés – amely az akkori pillanatban feleslegesnek és fájdalmasnak tűnt – egy ajtót, amelynek létezését még gyanítani sem gyanítottuk. De az életet a legtöbb esetben nem akkor éljük meg, amikor már ismerjük a végét. A történet közepén éljük, ott, ahol még nincs válasz, ahol csak egy rövid útszakaszt látunk magunk előtt, és nem tudjuk, mi vár ránk a következő kanyarban. És éppen ott hagyja fel a hit, hogy csupán egy szép gondolat legyen, és valami olyanná kell válnia, amellyel egy ember valójában képes együtt élni.

A hit nem azt jelenti, hogy tudjuk magyarázni mindazt, ami velünk történik. Néha éppen az ellenkezője igaz: egy őszinte beismeréssel kezdődik: nem értem, miért történik ez. De abból, hogy nem látjuk az egész képet, nem következik, hogy maga a kép nem létezik. Még az is, aki mélyen hisz az Isteni Gondviselésben, felkérdezheti magánál, hogy a Hashem látja-e, mennyi ideje vár már, mennyi erőt vett ki belőle az utolsó találkozás, mennyi reményt engedett magának érezni, és mennyi fájdalom maradt hátra, miután világossá vált, hogy a kapcsolat nem fog tovább tartani.

Nem tűnik úgy számomra, hogy ilyen kérdések feltétlenül a hit hiányára vallanának. Éppen ellenkezőleg, néha éppen abból a vágyból fakadnak, hogy a hit ne maradjon valami olyasmi, amit helyesen tudunk megfogalmazni, hanem valós belső támaszzá váljon, még akkor is, amikor a szív fáj. Van, amikor egy embernek nem kell még egy helyes válasz, vagy egy mondat arról, hogyan kellene néznie a történtekre. Sokkal fontosabb, hogy ott legyen valaki, aki képes vele együtt maradni éppen abban a kérdésben, anélkül, hogy sietne lezárni azt, és anélkül, hogy követelne, hogy a fájdalom azonnal eltűnjön.

Mert a hit nem olyan gomb, amit megnyomva kikapcsolhatjuk a fájdalmat, és nem is követeli meg az embertől, hogy úgy tegyen, mintha jól érezné magát, amikor valójában küzd. Lehet, hogy csalódott, lehet, hogy elfárad, lehet, hogy sír amiatt, amire ennyire reménykedett. Az ember teljes szívétől lelkétől hihet a hashgacha pratit*-ban, és ugyanabban a percben gyászolhat egy kapcsolat miatt, amelyet szeretett volna folytatni. Az érzés nem ellentmond a hitnek; ez annak az emberi valóságnak a része, amelyben a hitnek magának is meg kell tanulnia élni.

Nem minden bezárt ajtó azt jelenti, hogy hibáztunk

A shidduchim* időszakának egyik legnehezebb élménye az állandó vágyunkhoz kapcsolódik, hogy azonnal megértsünk minden esemény jelentését. Ha egy ajánlat nem működik, elkezdenek keresni, mit csináltunk rosszul. Ha egy kapcsolat véget ér, újra és újra visszatérünk gondolatainkban a beszélgetésekhez, felidézzük minden részletet, és megpróbáljuk kitalálni, volt-e valami mondat, amelyet máshogy kellett volna kimondani. És ha hosszú ideig nem jelenik meg megfelelő ajánlat, fokozatosan bekúszhat egy sokkal fájdalmasabb kérdés: talán az egész az én hibám, talán valami nem rendben velem?

Természetesen vannak esetek, amikor valóban tanulnunk kell a múltból. Néha az ember elkezdi észrevenni egy visszatérő viselkedési mintát, egy olyan jellemvonást, amelyen dolgozni kell, egy beszédmódot, amely hasznos lenne megváltoztatni, vagy egy elvárást, amely miatt nehéz látni az embert a valódi önmagában. Erről komolyan fogunk beszélni a következő fejezetekben. De az, hogy tanulnunk kell a saját tapasztalatainkból, nem jelenti azt, hogy minden, ami nem folytatódott, automatikusan kudarc volt.

Két csodálatos, méltó és komoly ember találhat egymásra, és mégsem illenek egymáshoz. A találkozó meleg és kellemes lehet, de nem kelti fel a folytatás vágyát, és a kapcsolat véget érhet anélkül, hogy a kettő közül bármelyik hibázott vagy rosszul cselekedett volna. Nem minden shidduch*-nak, amely véget ér, kell bűnös fele, és nem minden bezárt ajtó azt mondja el nekünk, hogy rossz döntést hoztunk, vagy hogy a Hashem, még ha csak egy pillanatra is, magára hagyott minket ezen az úton.

Az a tény, hogy nem értjük, miért történt ez vagy az az esemény, csupán a saját látásmódunk korlátosságára emlékeztet minket. Egy konkrét ajánlatot, egy konkrét hetet, a mai beszélgetést és a fájdalmat látjuk, amely most a szemünk előtt van, míg a Hashem az egész utat látja egyszerre. Természetesen ez semmit sem von le a mi felelősségünkből: gondolkodnunk, birurim*-ot végezni, konzultálni, döntéseket hozni és elvégezni a tőlünk elvárt hishtadlut*-ot kell. De mindezek a cselekedetek alatt megmarad az alapvető tudás, hogy a zsidó otthon építése nem véletlenszerű esemény az ember életében; ez a világban betöltött shlichut*-jának mély része.

Ha így tekintünk a shidduchim* időszakára, fokozatosan változik hozzáállásunk. Még mindig nehéz, kimerítő és néha nagyon fájdalmas lehet, de már nem tűnik olyan hosszú folyosónak, amelyet minél gyorsabban át kellene jutni, hogy végre elérjük a chuppah*-t. Az út önmagában is része a mi történetünknek. Ugyanakkor nincs szükség arra, hogy minden sikertelen találkozásban rejtett spirituális jelentést keressünk, vagy minden késlekedést olyan rejtélyként kezeljünk, amelyet azonnal meg kell oldanunk. Néha valami egyszerűen azért nem illik, mert nem illik. De még ekkor is ez az életünk szakasza nem esik ki a hashgacha pratit* keretei közül.

Amikor a hit megváltoztatja a döntéshozatal módját

Amikor egy ember úgy érzi, hogy egész jövője kizárólag a saját kezében van, minden döntés túlzott súllyal bíróvá válik. Egy találkozás sorsdöntőnek tűnik, egy rosszul megválasztott kifejezés mindent tönkretehet, és egy apró hiba olyan, mintha olyan lehetőséget szedne el tőlünk, amely soha többé nem jön el. Ekkor újra és újra visszatérünk gondolatainkban a már megtörtént eseményekhez, és megkérdezzük magunktól, hogy másképp kellett volna-e mondanunk, túl korán tettük-e fel a kérdést, túl korán fejeztük-e be a kapcsolatot, vagy éppen ellenkezőleg, tovább tartottuk, mint amennyi indokolt volt.

Ilyen gondolatok szinte mindenkinek ismerősek, aki átélt egy hosszú shidduchim* időszakot, de a hit segít másképp arányolni őket. Nem mentesít minket a felelősségtől a saját szavainkért és cselekedeteinkért, de megszabadít minket attól az érzéstől, hogy az egész történet attól függ, hogy soha ne vétssünk hibát. A Hashem nagyobb a mi hibáinknál. Egy ember ügyetlenül mondhat valamit, majd kérhet bocsánatot, később megérthet valamit, és máskor másképp viselkedhet, tévedhet, levonhatja a következtetéseket, és javíthatja, ami javítható. Nem kell az egész shidduchim* időszakot állandó félelemmel tölteni attól, hogy egy pontatlan lépés letéphet minket az útról, amelyet a Hashem számunkra készített.

Talán éppen ebből a bizonyosság iránti éhségből születik az a hajlamunk, hogy jeleket keresünk. Amikor nem tudjuk, mit érez a másik ember, és lesz-e folytatás, a dátum után a válasz előtt eltelt idő, a „jó éjt” kimondásának hangneme, egy mosoly, egy szünet vagy egy apró mondat az ajtóban hirtelen hatalmas jelentőséggel bíróvá válik. Ez természetes: amikor hiányzik a tisztaság, a legkisebb részletekből próbáljuk kiolvasni. De a hit nem a jelek dekódolásának művészete, és nem minden gesztust a jövő próféciaivá tesz. Lehetővé teszi, hogy az ember a valóságban maradjon, ahogy az valójában van, és megértse, hogy nem mindig kell ma tudnunk, hogyan fog véget érni az egész történet; néha elég látni, mi a következő helyes lépés most.

Van egy másik hely, ahol a hit különösen megpróbáltatásnak van kitéve a shidduchim* időszakában – az önmagunk másokkal való összehasonlítása. Ez szinte teljesen elkerülhetetlen. Szívből örülhetünk a barátok, testvérek és ismerősök boldogságának, de néha, abban az örömben is felbukkan egy kis fájdalom: mi van velem? Valaki fiatalabb már jegyben áll, valaki, aki később kezdett randizni, már esküvőt készít, és valakinek minden kívülről nézve olyan könnyű és gyors volt, hogy a mi utunk, mellette, különösen hosszú tűnik.

De az emberi élet nem verseny, és a Hashem nem egy általános ütemterv szerint irányítja a világot, amelyben minden léleknek ugyanazt a mérföldkövet kell ugyanabban a korban és ugyanabban a tempóban elérnie. Az a tény, hogy egy másik ember útja másképp alakult, egyáltalán nem bizonyítja, hogy az úton valami elromlott, és az áldás, amelyet más kapott, semmilyen módon nem csökkenti az áldást, amely nekünk van kijelölve.

Néha azonban a hosszú várakozás még érzékenyebb helyet érint. A hit a Hashemben megmarad, de fokozatosan gyengül az ember hite abban a jóságban, amely benne van. Egy újabb „nem” után, egy újabb időszak után, amelyben nem érkezett megfelelő javaslat, felmerülhet a gondolat, hogy talán egyszerűen nem vagyok elég jó, és ezért senki sem fog igazán megválasztani.

És éppen itt különösen fontos emlékezni arra, hogy a hit a Hashemben magában foglalja azt a tudást is, hogy Ő nem vétett, amikor minket teremtett. Minden embernek adott egy lelket, erősségeket, middot*-okat és egyedi tulajdonságokat, amelyeket az adott személy egyszer a saját otthonába hoz. Igen, mindannyiunkban vannak olyan helyek, amelyek munkát igényelnek, és néha az a munka mély és nehéz, de ezek a helyek soha nem teszik ki az egész embert. Talán még nem tudjuk, hogyan fog kinézni a mi otthonunk, vagy ki fog belépni abba velünk, de már ma megtanulhatjuk látni azt a jóságot, amelyet mi magunk egyszer odahozunk.

Az út önmagában már része a jövőbeli otthonnak

E fejezet elején azt kérdeztük, miért is szükségesek a shidduchim* egyáltalán, és nem merem tudni a Hashem minden útját. De ha egy kicsit elidőzünk ennél a kérdésnél, és nem sietünk végső választ adni rá, talán egy másik oldala is láthatóvá válik.

A shidduchim* nemcsak az eszköz, amellyel az ember megtalálja azt, akivel otthon épít. Ők egy olyan tér is, ahol a hit mélyen személyessé válik. Nem csupán általános tudás marad, hogy a Hashem irányítja a világot, hanem belép a mi történetünkbe azokba a részekbe, ahol várunk, választunk, reménykedünk, tévedünk, csalódást szenvedünk, felállunk utána, és újra útnak indulunk.

Talán a Hashem közvetlenül a jövőbeli otthonukba vihetné az embereket, kihagyva az egész utat a kezdőpont és a cél között. De Ő maga az utat is megadta nekünk, és ebben tanuljuk meg jobban megismerni magunkat, és valóban találkozni másokkal, tanuljuk meg hallgatni, választani, elfogadni, hogy nem minden a mi kezünkben van, és továbbélni akkor is, amikor még nincs válasz.

A hit nem ad az embernek egy térképet, amelyen minden kanyar előre jelölve van, és le van írva, mi történik a következő találkozó után. Ha ilyen térkép lenne a kezünkben, talán már nem lenne hely a hitnek önmagában. Valamit mást ad — egy csendes, de nagyon mély tudást, hogy még akkor is, ha nem látjuk, hová vezet az út, nem járjuk egyedül.

És az otthon, amelyet a szemmel még nem lehet látni, már apránként kezd felépülni az oda vezető úton.

בס״ד